10. fejezet
10. fejezet
Hirtelen felriadtam. Ránéztem az ébresztőórámra, ami este kilencet mutatott. Jól elaludtam! - gondoltam. Gyorsan felkaptam a törülközőmet és bementem a fürdőszobámba. Öt perc sem telt bele, már pizsamában rohantam le a lépcsőn. Anya és apa egy krimit néztek a kanapén ülve. Bementem a konyhába és ittam egy pohár tejet. Ezután jó éjszakát kívántam anyának és apának és felvonultam a szobámba. Úgy döntöttem, hogy ma bent alszom, mivel már hűl a levegő. Elővettem egy galoppról szóló könyvet, felkapcsoltam az olvasólámpám, lefeküdtem az ágyamra és elkezdtem olvasni. Körülbelül tíz perc múlva elnyomott az álom…
*
Reggel fél nyolckor ébredtem fel. Gyorsan magamra kaptam a tegnap levetett ruháimat; egy kék, lovas pólót és egy fekete, sztreccses háromnegyedes nadrágot. Kivettem a fiókból egy bokazoknit és lerohantam a lépcsőn. Bementem a konyhába, szedtem egy kis rántottát és gyorsan megettem. Reggeli után levettem a fogasról a pulcsimat, belebújtam a Converse tornacsukámba és kirohantam az istállóba, megkerülve a házat. Bementem és gyorsan megetettem Stormit, lecsutakoltam és a nyergesből előhoztam a kantárt meg a nyerget és belebújtam a lovaglónadrágomba. Felszerszámoztam a szürkét és kivezettem az istállóból és egy szikláról felpattantam a hátára, majd elindultam az erdőbe. Stormi élénken ügetett. Ekkor elértünk egy jó vágtaösvényt. Megeresztettem Stormit. Csak úgy repült!
Hirtelen előttünk termett egy óriási, kidőlt fatörzs.
- Állj! Állj meg, Stormi! – sikítottam, de Stormi meg se hallotta. Hátradőltem a nyeregben, meghúztam a kantárt és próbáltam higgadt maradni. Ugróülésbe helyezkedtem és odanyomtam a sarkam Stormi oldalához. Elrugaszkodott, mire kikönnyítettem és átrepültünk az akadály felett. Stormi puhán fogott talajt, majd magától megállt, én pedig az elrugaszkodás óta most tudtam először fellélegezni. Szépen, lassan hátranéztem. A fatörzs kb. 150cm magas volt. De hogy tudta Stormi átugrani, ha egyszer galopp felmenői vannak? Elhatároztam, hogy utánajárok Stormi múltjának. Miután hazaértem felhívtam Anna-t.
- Szia, Rach! Miért hívtál? – kérdezte.
- Szia, Anna! Hogy lehet az, hogy Stormi átugrott ma reggel egy másfél méter magas kidőlt fán?
- Ez érdekes. Hogy tudta átugrani?
- Nem tudom. Mit tudsz róla?
- Hmm… Nem sok mindent. Szóval az biztos, hogy fajtatiszta angol telivér, meg is van billogozva és chip is van benne.
- Törzskönyvezett?
- Igen.
- És hol van a törzskönyve?
- Nálam. Akarod, hogy felolvassam?
- Csak a szüleit nézd meg, és a családfáját.
- Hmm… Anya: Harmat Apa: Nyeremény
- Értem. Szóval akkor tényleg híresek a felmenői galoppban…
- Várj… Ez a törzskönyv hamisítvány! - hüledezett Anna.
- Mi???
- Igen, hamisítvány!!!
- Rendben, szólok Kirstienek és vigyél el Mr. Scott-hoz!!!
- Ne szólj, most megyek hozzájuk. Felveszem ott és hozzátok kanyarodunk...
- Te jössz velünk vásárolni, Anna?
- Igen, én vagyok megbízva, mert Mr. Jacobs nem ér rá.
- Rendben, siessetek, szia! - köszöntem el.
- Oké, szia! - mondta Anna és lerakta a telefont.
Felrohantam a szobámba, felvettem egy csajos, lenge, lila és flitteres felsőt és egy hozzáillő, rózsaszín farmer rövidnadrágot. Gyorsan megfésülködtem, kisikáltam a körmeimet és lerohantam. Anya adott 200 dollárt és azt mondta, hogy ne költsek sokat. Gyorsan elköszöntem tőle, megsimogattam Pajkost és a két macskát, majd kirohantam, bevágva magam mögött az ajtót. Anya felvont szemöldökkel nézett utánam, de én csak mosolyogva intettem neki. Rohanni kezdtem, majd megálltam a kocsifeljáró mellett. Kirstie letekerte az ablakot és kikiáltott, hogy „Ülj be!”. Megkerültem a kocsit és beültem Kirstie mellé.
- Sziasztok! - köszöntem. – Hova megyünk előbb?
- John Scott-hoz - válaszolt Anna és rátaposott a gázpedálra.
- Rachel, hogy van Prince? - kérdezte Kirstie.
- Jól, ma reggel kitakarítottam a bokszát és kivittem a legelőre Stormi-val együtt.
- Rendben – válaszolt.
Ezután csendben ültünk, alig esett egy-két szó. Tizenöt perc múlva Anna leparkolt egy régimódi, ütött-kopott faház előtt. Kiszálltunk és körülnéztünk.
- Nincs itt senki! Menjünk! - mondta Kirstie.
- Várj! - suttogtam. A ház mögött egy erdő húzódott. Minden bizonnyal mögötte vannak az istállók.
Ekkor vérlázító nyerítés hasított a levegőbe. Az erdő mögül jött. Mindannyian futni kezdtünk a poros udvaron át az istállók felé. Odaértünk és megláttuk, hogy egy férfi – aki valószínűleg John Scott - egy gyönyörű pej lovat ver a poros és gondozatlan udvaron. Istálló nem volt, csak egy kis karám, ahol két tucat sovány angol telivér volt összezsúfolva. A látványtól kikerekedett a szemem. Ekkor Anna, akit szintén sokkolt a látvány, előrelépett és ezt kiáltotta:
- Ne mozduljon! Másodperceken belül itt van a rendőrség! Szépen adja át azt a lovat nekem és üljön le arra a kőre! – A következő mondatot nekünk mondta, miközben előhalászta a farmerja zsebéből a mobilját. – Rachel, te hívd ki a rendőröket, Kirstie menj a kocsihoz és várd őket!-suttogta.
Anna odament Mr. Scotthoz és átvette tőle a ló vezetőszárát. Gyorsan tárcsáztam a rendőrség számát. A telefon kicsengett és rögtön felvette egy rendőr.
- Ha-halló! Itt Rachel Hughes beszél… - szólaltam meg, majd gyorsan elhadartam, mit láttunk.
- Mi a hely neve? - kérdezte a rendőr.
- Öö… - dadogtam. Ekkor a pillantásom egy nagy táblára esett, tőlem balra. – Scott Ranch. A tulajdonosa John Scott – mondtam.
- Rendben, küldöm a járőröket és az állatvédőket. Köszönöm! – mondta a rendőr és lerakta a telefont. Remegő kézzel raktam el a készüléket és odabólintottam Anna-nak, aki éppen rám nézett. Most már csak várni kell… Odamentem a lóhoz és megkérdeztem Anna-tól, hogy átvehetem-e. Azt mondta, hogy igen, vigyázzak rá. A ló gyönyörű volt, de ficánkolt, nyerített, minden bordája kilátszott és kivillant a szeme fehérje. Csillapítóan maszírozni kezdtem a füle tövét, amitől ellazult valamennyire. Ekkor szirénák hangját hallottam és egy perccel később két nagy kamiont és egy rendőrautót láttam áthajtani az erdőben lévő ösvényen. Megálltak mellettünk és néhány állatvédő szállt ki a kamionokból és két egyenruhás rendőrtiszt a járőrautóból.
- Jó napot! – köszöntem az állatvédőknek.
- Szia! Te vagy Rachel Hughes? – köszönt egy barátságos, 20 év körüli nő és nyújtotta a kezét.
- Igen, én vagyok – mondtam és kezet fogtunk. – Ő az egyik megkínzott ló – mutattam a már nyugodtnak nevezhető pej kancára. – A többiek ott vannak a karámban. Segítek őket felterelni.
- Köszönöm – mondta hálás mosollyal. A kollégái egy hordó vizet és két zsák zabot öntöttek vályúkba a kamionok belsejében. – A nevem Kelly Smith. Gyere, tereljük fel az állatokat a kamionokra. Jim, tolass egy kicsit! – kiáltott oda a sofőrnek, mire az öt métert tolatott. Egy másik állatvédő köteleket hozott és egy egyszerű folyosót csináltunk belőlük, majd feltereltük a lovakat a két kamionra…
*
Immár itthon ülök az istállóban egy sámlin Stormi boxa előtt és négy órával később a ma történteken gondolkodom. John Scott-ot letartóztatták állatkínzás és törzskönyvhamisítás miatt. Stomi igazi törzskönyvét megtaláltuk és azt láttuk, hogy tényleg híres felmenői vannak, csak nem galoppban, hanem díjugratásban és akadályversenyzésben. Ezután elmentünk vásárolni. Mikor rendesen bevásároltunk, Anna hazahozott engem, majd Kirstie-vel egy étterembe mentek egy családi összejövetelre. Rögtön idejöttem, miután beköszöntem anyáéknak és lecsutakoltam Stormit. Most pedig kihozom a szerszámokat és edzek Stormival!
